Hagyjuk leülepedni, mást úgysem tehetünk. Egy ilyen érzelmi viharból nem lehet néhány óra alatt kikecmeregni. A meccs után a magyar játékosok megkapták a szokásos kérdéseket: mit éreztél, mi történt, mi nem stimmelt? Kihagyást említettek, rutintalanságot, még fel sem fogták. Mi sem… Egy dologban azonban biztosak lehetünk, a válogatott tagjainak százszor jobban fáj, mint nekünk, szurkolóknak. 

Ha a szótárban illusztrálni kéne a 'döbbenet' szót... Fotó: Mudra László (MJSZ)

Pedig erről az oldalról sem kellemes. A vereség általában haragot szül, de a magyar jégkorong kedvelőinél ez nem így van. Különös pszichológiai furfang, nemde? Beleivódott a hokilelátói tudatba, hogy a vereséget is emelt fővel kell fogadni, aztán menni tovább, mintha mi sem történt volna. Ezt mégis milyen nehéz megtenni akkor, amikor már a szánkban éreztük a hazai feljutás ízét, amikor harmadik próbálkozásra körömnyi távolságba került az itthon kiharcolt A-csoportos részvétel. A bekapott gól után alig-alig lehetett indulatos, dühös szavakat hallani. A legszomorúbbak csendben elvonultak, de a többség a keserű pirulát lenyelve folytatta a biztatást. Pedig Kassára vagy Pozsonyba látogathattunk volna jövőre, hogy minden eddiginél többen mutassuk meg a világnak, kinek van a legjobb szurkolótábora, nem sikerült...

A britek elleni meccs utolsó perceinek játékán az látszott, hogy a magyar játékosok félnek a vereségtől, márpedig az attól való félelem már vereséget jelent. Míg a lelátó végig izzott, addig a pályán átvette az irányítást az angol csapat. Persze, badarság lett volna eszetlenül menni előre, mégis az okozta a vesztünket, hogy nem tudtuk kijuttatni a harmadunkból a korongot. És jött a zuhanás. Egy szemvillanás alatt a mennyből a pokolba…

A pokolba? Dárdai Pál mondta a futballválogatott élére történt kinevezésekor, hogy nem a győzelem erősíti a jellemet, hanem a vereség. Lehet, hogy egy ilyen fiatal csapatnak még sokkalta többet használ, hogy most nem sikerült az, ami utána sokszorosan adatik meg. Mert ez a garnitúra nem játszott olyan magabiztosan, hogy az stabilan A-csoportot érjen. A kapu áll talán a legszilárdabb lábakon, Vay Ádám Sebők Balázs mellett a torna legjobbjai közé tartozott. A védelemben láttunk biztató és kevésbé örömteli jeleket is. Láttuk, hogy Pozsgai még mindig a topon van, láttuk, hogy Stipsicz klasszis játékossá érett, mégis, mintha hiányzott volna az összeszokottság. Az igazi fejtörést azonban a gólszerzés, a támadás jelentette. Az öt meccsen csak kilencszer zörgettük meg az ellenfelek ketreceinek hálóját. A britek tizenhatszor. A kazahok az első két meccsük után már kilencnél jártak, de még a lengyelek is kettővel többet lőttek nálunk. Mégis mi hiányzott? Mintha nem lett volna igazi vezére a válogatottnak. Nem volt Palkovicsunk, nem volt Ocskaynk, nem volt Ladányink, aki felvállalja a vezérbika szerepét, és bemegy három ember közé, ha kell, kurázsival játszik a meredekebb helyzetekben is. És persze akkor is kellett volna egy kapitány, amikor öt perc volt vissza, a britek pedig nagyon jöttek. Nem volt, aki azt mondta volna, hogy told el a kaput, ütközz kettővel keményebbet, csak gólt ne!

Mit vesztettünk? Egy meccset, egy budapesti feljutást, egy szlovákiai A-csoportos vébét. Mit nyertünk? Belezsúfolva egy hétbe annyi élményt, amennyi máskor három hónap alatt sem ér minket, és lehet, hogy egy tűzben edzett generációt, amely újra szintet léphet, nem csak a szó szoros értelmében. Hagyjuk ezt még ülepedni.