Felém pattog. Pont jól jön kapásra. Ezt most lehetetlen elhibázni... Piff...

...És a csend. Még pár másodpercig van remény. Feszengve figyelem, hátha... De ez nem az a nap. Ez nem az a nap, amikor a pálya mögötti fenyőfa kiköpi magából a labdákat. Ma úgy döntött, hogy megtartja őket. Világklasszis hálóőröket megszégyenítően véd legfölső ágaival. A pályát körülálló óriások bölcsen elmosolyodnak. Évtizedek óta megvan a helyük, bérletesek. Ők már szemtanúi voltak számtalan ilyen esetnek. A vadgesztenye örül legjobban bénázásomnak, susogásával jelzi, hogy ő már a lendítésnél megjósolta a végkifejletet. Nem esem kétségbe, annak ellenére sem, hogy csak ma délután harmadszor jártak túl az eszemen. Mint a dacos szomszéd, akihez ha nagy ritkán átrepül a labda, csak morogva hajlandó visszaadni, vagy inkább odadobja a kutyájának, hadd marcangolja szét a szemem láttára. Visszatérve a fenyőhöz, kétségbeesésre nincs ok, egy céleszközzel általában két-három jól irányzott dobással orvosolható a probléma.

Általában...

De ezúttal a céleszköz (legyen ez is egy labda) nemhogy meggyőzné társát a fenyő okozta kellemetlenségekről, inkább követi őt, és kiül napozni az egyik szomszédos ágra. Szöcskéktől ellesett mozdulatokkal próbálkozom, de a tüskék nem hagynak nekem esélyt. A vérnyomásom ellenben pillanatok alatt az egekbe szökkent. A Nap elbújik egy felhő mögé, eleget látott, vagy csak a nevetését próbálja takargatni. Ugyanekkor én is kezdek elborulni, az első kezembe akadó tárggyal, egy nagyobbfajta ággal veszem célba az egyik fenyőág tövében gubbasztó labdákat. A gerelyhajítás azonban nem az én sportom, így végül spártai módszerrel, dühösen rohanok a törzsnek, nekiesek az ágaknak, de minden hiába. Azt hiszem, az utolsó tűlevél is előbb fog lehullani, mint a két labda. Még egy kósza próbálkozás, aztán leverten hódolok be a megkopasztott karácsonyfának. Elképzelem magam kívülről, ahogyan összevont szemöldökkel farkasszemet nézek egy fenyőfával. Zavarba ejtően kicsi és gyenge vagyok ehhez a felsőbbrendű lényhez képest.

Szégyenszemre segítséget kell kérnem. Természetesen más szavára egyből hallgat a tolvaj, készségesen köpködi vissza a labdákat, aztán hallgatagon a távolba mered. Duzzogva térek vissza a pályára, mérgem még mindig nem szállt el, de legalább újra velem van a társam. Precízen lehelyezem a labdát a kaputól húsz méterre. Kilépem az ötöt, aztán rápillantok a kapura. A mumus ott nyújtogatja a nyelvét hátul, észrevétlenül hajlong, mintha ingerelne, készen áll újra megfogni a lövésemet. Irtózatosan dühít a látvány, ezt most nem guríthatom rá csak úgy, meg kell mutatnom, hogy ki az úr a háznál.

Nekifutok, és dirr…

Nem, az nem lehet...